|
|
Fotó: Heather Hook, Unichrome
|
A jellegzetes, kőlábazatú vaskerítés sarkán mindig rendőr posztol. Szálas, jókötésű legényeket rendelnek ide, hiszen Európában ez egyike a legtöbbet fényképezett helyeknek — úgy látszik, Londonban valakinek nem mindegy, milyen bobby szerepel a külföldi turisták millióinak fényképalbumában.
Azon az enyhe, szeptemberi éjjelen, amelynek néhány percét hosszú ideig nem fogom elfelejteni, a londoni belvárosban bolyongtam. Az utcákon alig volt már forgalom — a világvárosi forgatag néhány sarokkal arrább tombol; itt, a komoly kormányhivatalok negyedében éjszaka csöndes az élet. Megbámultam a Government Office bezárt kapujában ácsorgó, virágcsokrot szorongató, fehér ruhás, fátylas menyasszonyt, aki egy tweedzakós, sportszatyros fiatalemberrel beszélgetett, meg a tizenéves fiút, aki egy robogó Mini Morris hátsó üléséről az ablakon keresztül épp a kocsi tetejére kapaszkodott, majd cigarettára gyújtottam, és bandukoltam tovább a Parlament felé. A fent leírt sarokra értem, amikor a Whitehall felől befutott a kereszteződésbe egy Volvo, a hídról pedig ugyanolyan lendülettel egy kis japán kocsi kanyarodott le.
Épp a zebrán ütköztek össze. Dübörgött a szétszakadó fém, sistergett a porrá zúzódó üveg; a Volvo néhány métert tolta maga előtt a kis kocsit, amely egy darabig az oldalán csúszott a fényesre koptatott aszfalton; hátsó, harmadik ajtaja kinyílt, és teniszütők meg zöldségfélék dőltek ki az úttestre; majd a kocsi a tetejére fordult; billegett egy darabig, aztán nem mozdult többet, csak valami folyadék szivárgott belőle, és lassan növekvő tócsába gyűlt.
Talán túldramatizált, hatásvadász fogásnak hangzik, de így történt: pontosan ebben a pillanatban, az újszülött, rémült csöndben kondult fel a Big Ben harangjátéka: az éjfelet kezdte ütni.
A Volvóból világos öltönyös, sovány férfi kászálódott ki; olyan közel volt, hogy krétafehér arcának pórusaiban láttam a verítékcsöppeket; már kint állt az úttesten, amikor a kisautóból felhangzottak az első segélykiáltások.
A férfi és a sarokra állított díszrendőr egyszerre ért a felborult kocsi mellé. Együtt feszítették fel az ajtót, és segítettek kikecmeregni a vezetőnek, egy fiatal, színesbőrű nőnek, aki egyfolytában zokogott.
A környéknek nem valami nagy az éjszakai forgalma, ez igaz. Eddigre mégis feltorlódott néhány autó, és a hátrább veszteglők már dudálni is kezdtek. A rendőr egyetlen gyors kézmozdulattal kerülőutat ajánlott a roncsok mellett; az első kocsik lassan elóvakodtak. Sétámról és az időről megfeledkezve bámultam a szemem láttára kibontakozó profizmust. A nyalka rendőr felírta a kárvallottak adatait, terelgette a forgalmat; sisakját a tarkójára tolva megtörölte homlokát, fölszedte az útból és a kisautóba dobta a két teniszütőt, utat nyitott a percek alatt befutó két tűzoltóautónak, és közben a bámészkodókra is vethetett néhány pillantást, mert a kései kutyasétáltatók és egyéb álmatlanok között egyszer csak egyenest hozzám fordult.
— Put it out or go away! Oltsd el, vagy menj innen! — mondta, és már lépett is tovább.
Ekkor vettem észre, hogy ujjaim között ott parázslik az imént meggyújtott cigaretta. Sietve eltapostam, hiszen az a tócsa ott mellettem benzin is lehetett.
Ez a rendőr azóta is gyakran eszembe jut. Ott állt a felfordulás közepén, alighanem gyakorlatlanul, hiszen ő eredetileg csupán a városkép tartozéka volt —, és ebben a pattanásig feszült idegállapotban sem tett mást, mint: két lehetőséget kínált föl nekem szabad választásra.
Nem fontolgatta, nem mérlegelte előzőleg. Nem, ez a mondat így bukott ki belőle, egy másodperctöredék alatt; szinte oda sem figyelt közben. Csupán egy lehetséges veszélyforrás voltam a rendkívüli helyzetben, akár a szerte heverő teniszütők. Velem szemben mégsem ugyanazt a módszert alkalmazta, mint amazokkal — holott megtehette volna.
Talán ha eszébe jut, meg is teszi. Ugyanennyi idő alatt el is penderíthetett volna a közelből — akkora volt, mint egy telefonfülke, nem esett volna nehezére. Nem is vehettem volna zokon. A veszély elhárításának ez lett volna a leggyorsabb és legbiztosabb módja. Csakhogy nem jutott eszébe. Az előállt helyzet — valaki égő cigarettával szerencsétlenkedik egy benzintócsa partján — ezt a mondatot mondatta vele. Ezt kínálta számára a legmélyebbről fakadó kommunikációs automatizmus. Anélkül, hogy végiggondolta volna, megelőlegezett nekem annyi józan észt, hogy felismerem valamennyiünk közös érdekét, és vagy eloltom a cigarettát, vagy valóban továbbállok.
Ahányszor csak eszembe jut, elmerengek e hét szótag mélységein: "Put it out or go away!"; ahogyan az egyszeri turista megbámulta az angol kastélypark pázsitját.
— Hogyan sikerül itt Angliában ilyen csodálatos gyepet nevelni? — tudakolta a ház urától.
— Egyszerű — hangzott a válasz. — Az ember elveti a füvet, pár száz évig gondozza, és szinte magától ilyen lesz.