Révbíró Tamás

A szenzációs négyes

(Megközelítési kísérlet)

Remekmű áll előttünk, hiba lenne ezt elhallgatni. A mostanában igénytelenségbe süppedt műfajban igazi gyöngyszem került felszínre, amint azt az alábbiakban igyekszem bizonyítani. A költemény szerzője ismeretlen, címe alighanem azonos a jelen dolgozat címével.

A szöveg – nem hitelesített központozással – így hangzik:

Egyremegy, honnan nézed:
A négy, az egy meg egy meg egy és még egy.
A négy – számottevő! A négy, az sok!
A négyesre irigyek a hármasok.
Az ám a szám! Sőt, mi több:
A négy, az majdnem öt!
NÉGY!

Műfaji hovatartozása tekintetében a mű kétségkívül abszurd. Az irodalomtörténet nem sok olyan versről tud, amelynek témája számjegy. Hirtelenében csak egy jut eszembe: Fodor Ákostól A Bolond dala a 0-ról című. (F. Á.: Idéző jelek, Magvető, 1979., p. 20.) A témaválasztás tehát meglehetősen unikális.

A négyes számról írni nagyratörő vállalkozás. Hamvas Bélánál az alábbiakat találhatjuk róla: "A legnagyobb misztérium, az érthetetlen és megrendítő új haladvány, amit soha senki meg nem értett és senki meg nem magyarázott." (H. B.: Scientia Sacra, Magvető, 1988., pp. 422-423.) Ugyanő Böhmét idézve kijelenti: "A négy komplexió nem egyéb, mint az egyetlenegy őstemperamentum (prima materia) négy részre való szétbomlása... A quinta essentia nem egyéb, mint a théleszma analógiája. Ezért a théleszma egyik neve a Nagy Négyszeres Ragyogás. Böhme Glanz der Majestätnek nevezi: a Tündöklő Fenség" (Hamvas Béla: Tabula Smaragdina, Életünk, 1994., pp. 152. ill. 154.)

Ehhez képest a mű elismerésre méltó lendülettel vág tárgya közepébe, s első, alexandroszi mozdulatával máris lehánt minden sallangot. Egyremegy, honnan nézed.

A nyitó gondolat már az első szótaggal előrevetíti a mű valóságközegét: a természetes egész számokat. Ráadásul ezt egy pazar kis belső rímmel is megtámogatja (egy-rem-egy). A filozófiai tartalom pedig meghökkentő. Óvatosabb gondolkodókban fölmerülhet a kétely: valóban lehetséges, valóban indokolt ez a leegyszerűsítés? A szerző nem késlekedik a válasszal.

A négy, az egy meg egy meg egy és még egy. A merész indítást csattanós érv támasztja alá. A szerzői gesztusban burkoltan az a Gausstól származó axióma munkál, mely szerint Isten az egész számokat teremtette, minden egyéb az embertől való. Szigorúan az aritmetika talaján maradunk – jelzi a szerző, bár a szavak zabolátlan áradásából sejthető, hogy ezt az önmaga állította korlátot mihamar át fogja hágni. Az előző sorban elültetett belső rímet a második sor a komikumig halmozza. Sajátos módon épp a sorvégi rímpár sikerült halványabbra; az asszonánc szabályainak liberális értelmezésére van szükség ahhoz, hogy még elfogadhatónak minősítsük ("nézed" — "még egy").

A négy – számottevő! A második sor barokkos szóbősége után a harmadik sor egyetlen, ám annál több rétegű jelzővel árnyalja a képet. A "számottevő" szótöve a szám, amelyhez a tenni ige ('facere, factum') képzett alakja járul, így a Genézis gaussi megfogalmazásának mozzanata erősödik tovább. (Nem hagyhatjuk említés nélkül az itt jelentkező apró prozódiai botlást: a zenei hangsúly miatt a jelző – szerencsétlen módon – "szá" és "mottevő" töredékekre tagolódik.)

A négy, az sok! Ez a mű csúcsa, ahol az üzenet lényege felfénylik, mintegy gyújtópontba kerül. Mesteri szerkesztési tudásra vall e lapidáris tételnek, a tézis kristályosan tömör megfogalmazásának aranymetszéses elhelyezése a művön belül.

A négyesre irigyek a hármasok. Ez a sor váltja be a második sorban látensen megbúvó ígéretet: a szigorúan mennyiségtani kereteket itt feszíti szét a mondanivaló. "A hármasok" mint összefoglaló megjelölés, homályban hagyja a mondat alanyát, s ezáltal kozmikus méretűvé növeli a képet: beleérthető az irigységnek minden olyan megnyilvánulása, amely a kevesebb békaperspektívájából tekint fel a többre. Mindazonáltal nem a magasabb érték gőgje kap hangot itt; a szarkasztikus tétel inkább az elfogulatlan kívülálló morálisan támadhatatlan álláspontjából fogalmazódik meg. A rímpár dicséretesen tiszta, bár rövid: egyetlen szótagra korlátozódik. (Sok – hármasok.)

Az ám a szám! Nem lehet nem kitapintani a József Attila-i párhuzamot: "Az ám, Hazám!" (Születésnapomra; In: J. A. Összes versei, Szépirodalmi, 1954., p. 479.) A párhuzam azonban pusztán fonetikai; ami József Attilánál kesernyés szemrehányást hordoz, az a mi esetünkben a végletes lelkesedés indulatszava: az érzelmek artikulálásának felső határa környékén járunk. Az első sorok szikáran tárgyszerű hangütése után, a zárlat közeledtével még van erő új húrt megszólaltatni: az emocionális fűtöttség hangját. A virtuóz belső rímre fölösleges is kitérnünk; szerzőnktől szinte már elvárható.

Sőt, mi több... A "több" szó jelzi: visszatértünk az algebrához, a mennyiségek szigorú rendjéhez. A gondolati tartalom itt már túlmutat a tulajdonképpeni témán, és résnyire megnyitja az ablakot a tágasabb dimenziók felé – annak ellenére, hogy maga a kifejezés, e három szó együttese, ha kontextusából kiemeljük, merőben kollokviális beszédfordulat. A mi esetünkben azonban valódi meghaladásról van szó: a tematikus zárósor ezt igazolja. (Sajnos a rímhívó "több"-re a következő sor végén "öt" felel, ami gyarló megoldás, de bőségesen kárpótol érte a briliáns tartalom.)

A négy, az majdnem öt! A "majdnem" szó jelzi: a négytől nem jutunk el ugyan az ötig – ez az adott mű határain belül amúgy sem várható el –, ám a látókör szélesíthető. A mű tárgya a négyes, a színtiszta négyes, és semmi más, csakis a négyes, mégis helytelen lenne véka alá rejteni, hogy léteznek rajta kívül egyéb mennyiségek is. E tény leheletfinom érzékeltetésére szolgál az öt megemlítése. (Ez egyébként csípős, a megrendelő felé célzott oldalvágást is felvillant: ami momentán négy, az lehetett volna éppenséggel öt is – sugallja a szerző kimondatlanul.)

Ezek után már csak a hozsánnaszerű zárlat van hátra: a téma újbóli, immár végső néven nevezése: NÉGY! Tisztában vagyok azzal, hogy vitatható nézetet hangoztatok, de hajlok arra, hogy ne is tartsam a mű szerves részének, csupán emblematikus függeléknek, amolyan nyomatékot adó díszítőelemnek.

A fentieket egyetlen ok miatt tartottam szükségesnek papírra vetni: félő, hogy a vers az infláció előrehaladtával hamarosan feledésbe merül. Márpedig a benne felcsillanó tehetség oly markáns, hogy a művet valamilyen formában érdemes átörökíteni az utókorra.

Exegi monumentum.

Megjelent: Élet és Irodalom, 1995. január 20.

A mű utóélete

Népszabadság,
1995. január 27.

Princzék kiszálltak az ÉS-ből

Princz Gábor és Szvák Gyula ezerforintos, jelképes összegért lemondtak az Élet és Irodalomban vásárolt üzletrészükről, mert nézeteltéréseik támadtak a szerkesztőséggel.

MUNKATÁRSUNKTÓL

Ma közlemény jelenik meg az Élet és Irodalomban, mely szerint a régi szerkesztők és az új tulajdonosok békésen elválnak egymástól. Az írás szól arról is, hogy négy hónappal ezelőtt a lap a csőd szélén állt, a megszűnés fenyegette, amikor Princz Gábor, a Postabank elnök-vezérigazgatója és Szvák Gyula, a Maecenas kiadó vezetője kifizette a számlákat, és vállalta a kiadás további költségeit. Most az ÉS alapítvány ezerforintos, jelképes összegért visszavásárolja a lapot. "Jelen döntésünkhöz kétségkívül hozzájárul, hogy bizonyos tervezett személyi intézkedésekkel kapcsolatban nem alakult ki köztünk egyetértés" – fogalmaz a négy aláíró: Princz Gábor, Szvák Gyula, a szerkesztőség nevében pedig Kovács Zoltán és Váncsa István.

Bővebb információt azonban egyik aláíró sem kívánt lapunknak adni. Más forrásból származó értesülések szerint a válás fő oka: a szerkesztőség olyan vezető munkatársakat akart alkalmazni – Mihancsik Zsófia és Tarnói Gizella –, akiket a tulajdonosok nem kívántak saját nevükkel összekapcsolni. (Egyébként sem terveztek bővítést.) Vitatkoztak továbbá egy, a Postabank hirdetését elemző, az ÉS-ben megjelent íráson is.

Élet és Irodalom,
1995. február 24.

Zsozsó-díj
Révbíró Tamásnak

Az Élet és Irodalom Zsozsó-díját első alkalommal Révbíró Tamásnak ítéltük oda A szenzációs négyes című verselemzéséért, amely lapunk ez évi 2. számában jelent meg. Mint annak idején bejelentettük, a Zsozsó-díj valamely publikáció hatását honorálja, esetünkben azt, hogy Révbíró Tamás értekezése – sajátos tárgya, exkluzív műfaja és sokrétű (egyebek között filozófiai és számmisztikai eszközöket is felvonultató) megközelítésmódja ellenére – nemcsak a versbarátok érdeklődését keltette föl, hanem mértékadó pénzügyi körök kitüntető érdeklődésének is örvendhetett.


Számos érdeklődő kérdésére ezúton ismertetem a Zsozsó-díj mibenlétét. A Zsozsó-díj abból áll, hogy a fenti szöveg megjelenik az újságban.

R. T.

Vissza a tartalomjegyzékhez