Révbíró Tamás

Hát az úgy volt, hogy egy szép napon elindult látogatóba. Ment, mendegélt, a lába térdig vásott, de meg nem állt volna, mindegyre mendegélt.

Egyszer csak szembejött vele. No, mondja, én is megyek, menjünk együtt. Sarkon fordultak, mentek tovább, míg öreg este lett. Akkor azt mondja a másik: — Miért ne maradnánk itt, ha már egyszer megpróbáltuk?

— Hát — feleli erre —, én nem bánom, de azt az egyet nem tudom, hova tettük útközben. Amíg meg nem találjuk, úgyis édesmindegy.

Keresték, keresték, csak nem került elő. Még a tetejére is fölmásztak, hátha onnét jobban látni, de hiába. Sehol semmi, semerre.

Hát így mégse lehet, gondolták, muszáj továbbmenni. Úgy is lett.

Igen ám, de épp akkor járt arra a harmadik. Odanéz, meglátja, csóválja a fejét. — No hiszen, ilyet még az öregapám se, pedig ő aztán tényleg régen, amikor még hét napból állt. De ilyet még ő se, lefogadom. Megyek is, megkérdezem, abból baj nem lehet.

Kapja magát, nekiered. Befordul a sarkon, megáll, kinyitná — de uramfia, be van zárva! Most mitévő legyen? Törte a fejét, menjen, ne menjen? Aztán arra gondolt: leülök itt, megvárom, abból baj nem lehet.

Azok meg időközben jó messzire jutottak, oda, ahol a madár se jár szívesen. Süvített, zuhogott, rajtuk meg egy szál alig valami, szinte meg se bírtak maradni. De hát mit volt mit tenni, ugye, egyszer csak oda kellett érniük.

Hát ahogy ott iparkodnak, azt mondja az egyik: — Hallod-e, én arra gondoltam, hogy tegyük le, hagyjuk itt. Majd visszajövünk érte, ha meg mégsem, hát csak megtalálja valaki. Összeszedi, fölneveli, tán még örül is neki, amilyen buta.

No, több se kellett, mondhatom! Hányták-vetették magukról, csomóba, kupacba, halomba! Aki látta, alig hitte, mi minden lett egyszeriben. Ott is maradt az egész, mint aki jól végezte dolgát. Olyan kedvük kerekedett, hogy hajszál híján majdnem föl is rámolták az összeset, de hát persze azt nem lehetett.

Ezalatt persze a többiek se henyéltek. Ki erre, ki arra, a legtöbben mégis a középen, de csak módjával, ahogy illik. Ott tesznek-vesznek szépen, amikor hallják ám, hogy azok hogy jártak. Összeszalad apraja-nagyja, hüledeznek, sápítoznak, összecsapják a kezüket. — Ó, jaj, ilyet még a dédöregapám se — mondja a kopaszabbik —, pedig neki három is volt, mégis győzte. De ilyet még ő se, lefogadom.

Hát, ahogy ott jajveszékelnek, váratlanul megjelent a túlsó is. No, nekiestek mind, ahányan csak voltak. — Honnan tudtad előre? Ahhoz, hogy mostanra ideérjél, tegnap délután kellett elkezdened! Honnan tudtad előre? Csak nem a te mesterkedésed az egész? Ki vele, ne kertelj tovább, különben a lábad se éri a földet.

Szánta-bánta, de ő bizony nem tehetett róla. Próbálgatta, nem volt foganatja. Még a háta mögé is bebújt, hátha onnét sikerül, de hasztalan. Csak nem nyílott, azt mondja, csak nem engedett. Még mondta is magában: most aztán hogy bizonyítom be nekik? Hebeghetek-haboghatok napestig, hátha meghallja valaki.

Hitték is, nem is. De mivel hogy ideje volt már a következőnek, annyiban hagyták. Végtére is tizenkettő nem a világ, jut is, marad is. Ha meg igaza volt, hát annál jobb.

De, hogy szavamat ne felejtsem, azok ott ezenközben eljutottak az unokahúgához. Tündökletesen szép volt, a napra lehetett nézni, de rá nem. Látnivaló volt, hogy a haja szála se görbült: virult, mint a frissen szakasztott rózsaszál.

Nosza, uccu neki, vesd el magad, lett ott nemulass! Egyik a másikkal azonmód, ahogy volt, agyba-főbe, hogy még a színét se látta senki. Az udvarnép sopánkodott, az állatok szétszaladtak, a kamarásnak útilaput kötöttek a talpára, a kádi megkapta a tartozását, a tücsök elhallgatott, mindenki elégedett volt.

Csak azt nem tudni, hova lettek. Köd előttük, köd utánuk. Talán még most se vette észre senki, hogy magukkal vitték.