Némelyik árnyék
jelentőségteljesebb,
mint ami veti.
(Fodor Ákos)

Hét nap, amely megríkatta a világot

Révbíró Tamás esszéje

Egy órán belül harmadszor fogok hozzá, hogy megírjam ezt. A temetésnek már vége van, de azóta dörömböl valami odabent, és nem enged nyugtot. Leírtam egy sort, fölkeltem, kávét ittam. Kitöröltem azt az egy sort, fölkeltem, levettem egy könyvet, olvasni próbáltam. Ismét leírtam azt a sort. Megint kitöröltem.

Most újra leírom.

Meg kellett halnia.

Meg kellett halnia mindazok érdekében, akik úgy élték át a halála óta eltelt napokat, ahogyan én is. Akik azt érezték a temetés képeit látva, Verdi Requiemjét, Elton John dalát, Pál apostol szavait hallgatva, amit én is éreztem. A koporsót vállára emelő, könnyeivel küszködő testőrlegénytől a parkban órákon át várakozó tízezrekig, akik együtt mondták az Úr imáját a képernyőre vetített érsekkel.

Meg kellett halnia, és ezt mindannyian tudtuk. Nem a csillapíthatatlan étvágyú nyilvánosság miatt, ahogy a fivére mondta első dühében. Nem is azért, mert ártatlanságában, természetes nyíltságában nem volt képes magát megvédeni. Miattunk és értünk halt meg, nem tudva és nem vállalva, mégis betöltve ezt a szerepet.

Szeptember első hetében tízezrek mentek el a helyekre, ahol élete zajlott, és csak álltak, ténferegtek tanácstalanul. Volt felnőtt férfi, aki a földre vetette magát, és szégyenkezés nélkül zokogott. Tehetetlenségükben virágok tömkelegét halmozták fel különféle középületek előtt azok, akikben ugyanaz a körvonalak nélküli érzés gomolygott, mint bennem egész héten. Ha londoni utazásom két héttel később ér véget, odamentem volna én is. És ugyanúgy nem tudtam volna megmagyarázni, miért megyek oda, mint az a néhány ember, akit a tévések megkérdeztek.

Nem volt bűntudatom, és ma sincs. Nem érzem, miként valószínűleg a temetésen összejött sok millió ember sem érezte, hogy mi üldöztük volna a halálba. Inkább azt érzem, hogy egy sors beteljesedett.

Elkeserít, mégis tudomásul kell vennem, hogy az ember sorsa csak a halállal teljes. De ez a halál most kivételes. Egyedi. Rendkívüli.

És nem azért, mert rendkívüli ember halála volt. Hanem mert ezzel a halállal új minőség született. Hogy rövid életű vagy tartós, az ma még nem tudható. De ezek a nyárvégi napok megdöbbentő hatást gyakoroltak az emberiségre.

Az uralkodói család alighanem egyre növekvő rémülettel figyelte az elbitangolt fekete bárány tévelygését a világban. Semmi biztosítékot nem láttak arra, hogy botladozásával előbb-utóbb nem hozza a nyájra a farkasokat — hiszen a farkaskölyök ott szimatolt már a közvetlen közelében.

Tévelygő, tanácstalan bárány volt. Két évvel ezelőtti tévéinterjújában önmagával kapcsolatban ezt a jelzőt használta a leggyakrabban: "daunted", azaz megfélemlített, elbátortalanodott, elcsüggedt, rémült. Meg kellett halnia, nehogy nagy bajt okozzon a családnak, s ezzel az egész országnak.

Jószolgálati iparkodása, az, hogy több száz jó ügy mögé odaállt, tetszett az embereknek, de ez önmagában nem indokolta volna azt, ami halála után történt. Hiszen jótékony akciók régóta zajlanak, a jó ügyeknek mindig megvolt a maguk bajnoka. Közismert, előkelő személyiségek rendszeresen vállalnak védnökséget, jelennek meg olyan eseményeken, amelyeken ő is. Ő csupán egy volt közülük. Nem épített járványkórházat Afrikában, nem maradt Kalkuttában Teresa anyával, tudva és akarva nem áldozta fel az egész életét.

Nem tudva és nem akarva mégis odaadta, és nemcsak az AIDS-betegekért, a leprásokért, a gyalogsági aknák rokkantjaiért. Hanem mindazokért, akik vállalják a csekély kockázatot, hogy elgondolkodjanak.

Ezzel nőtt nagyobbra az életnagyságnál. Életében talán csak akkora volt, mint bármelyik filmcsillag vagy fotómodell. Meg kellett halnia ahhoz, hogy ilyen sok emberben egyszerre támadjon fel ugyanaz az érzés; hogy ez az érzés egy helyre vigye őket, és végre elsírhassák azokat a könnyeket, amelyeket saját életük láttán nem sírtak el. A nyugati világban ritkán nyílik alkalom igazi könnyekre. Közeli rokont, barátot kell elveszíteni ahhoz, hogy megengedhessük magunknak abban a társadalomban, ahol a Pepsi-érzés a viszonyítási alap.

Az a sok százezer, sok millió ember általában úgy él, mint mindenki más. Fogát vicsorítja arra, akiről úgy gondolja, hogy el akarja venni tőle azt, amiről úgy gondolja, hogy az övé. A maga kis egója kormányozza, saját érdekei vezérlik. Ezekben a nyárvégi napokban egy közös gondolat, a közös gyász mindenkinek eszébe juttatott valamit, ami fontosabb az egyénnél. Akit ugyanaz a tehetetlen fájdalom vitt oda a palota kerítéséhez, mint engem, azt nem gyűlölhetem. Egy időre felmentést kapok az acsarkodás alól, és így utat talál hozzám a szeretet.

Azáltal, hogy ennyien siratják nyíltan, kendőzetlenül, közel került mindenkihez. Felnőtt. Halálával megszólította és megszólaltatta az emberekben élő Istent. Halála által az emberek közelebb kerültek egymáshoz, tehát közelebb kerültek Istenhez.

De ehhez meg kellett halnia.

Montserrat szigetét a vulkánkitörés miatt ki kellett üríteni. Ha majd a tűzhányó lecsillapodik, és az emberek visszaköltözhetnek, új fővárost kell emelniük. Fölmerült, hogy azt a várost nevezzék el Port Dianának.

Az ember próbálkozik, hogy medret szabjon a hömpölygő érzelemfolyamnak, amely felfakadt benne. Jelképekkel: virágcsokrokkal, a vendégkönyv aláírása előtti félnapos sorbanállással, városnévadással próbáljuk levezetni, különben ez az érzés nem hagyná, hogy tovább éljük megszokott életünket. A jól begyakorolt fogvicsorgatást nem folytathatnánk többé.

Isten közelségét nehéz elviselnünk. De ennek csak egy oka van. Elszoktunk tőle.

Hamvas Béla azt írja: "A történet legutóbbi kétszáz esztendejére visszanézve az ember bizonyos idegenszerű aggodalmat alig vagy egyáltalán nem fojthat el. Nemzedékről nemzedékre tervszerűen tűnt el a világból, felülről lefelé először a király, azután sorra: a főpap, a főnemes, az államférfi, a tudós, a katona, a művész, s vagy örökre elveszett, vagy helyébe kétes, gyanús alak lépett.

...Talán nem egyes uralkodócsaládok tűntek el, hanem a királyi ember, és nem a főpapság és főnemesség halt ki, csak visszavonult, és helyét feladta. És talán nem is gyengeségből tette, hanem jól megfontolt és higgadt belátással. Elvonult, mert a rejtélyes járvány áldozatává lett emberiség a jelenlétét nem érdemelte többé, s méltatlan lett arra, hogy uralmával megtisztelje."

A "kétes, gyanús alakokhoz" képest — a halála óta és a halála miatt — új, más minőséget képvisel. Nem tudta és nem akarta ezt, de most kiderült: alkalmas volt rá. Erre volt alkalmas.

Most mindenki számára egyértelmű a lecke: eldöntheti, mit kezd ezeknek a nyárvégi napoknak az élményével.

Megjelent
az Élet és Irodalomban
1997. szeptember 12-én
Vissza a tartalomjegyzékhez