Almusztafa, a kiválasztott és a szeretett, aki önnön napjának hajnala volt, tizenkét esztendeig várakozott Orfalisz városában a hajójára, melynek vissza kellett térnie, hogy hazavigye őt a szigetre, ahol született.

És a tizenkettedik esztendőben, az aratás hónapjának, Jelulnak hetedik napján felment a város falain kívül magasodó hegyre, és a tenger felé kémlelt, és a párán át látta, hogy közeledik a hajó.

És szívének kapui kitárultak, és öröme messzire szállt a tenger fölött. És lehunyta szemét, és lelke csendjeiben imádkozott.

Hanem ahogy leereszkedett a hegyről, szomorúság vett rajta erőt, és szívében ez a gondolat támadt:

Hogyan menjek el békében, szomorúság nélkül? Bizony, szellemem sebesülése nélkül ezt a várost el nem hagyhatom.

Hosszú napokat töltöttem el fájdalomban falai között, és hosszú éjszakákat magányosan; és ugyan ki távozhatnék fájdalmának s magányosságának színteréről bánat nélkül?

Szellemem túl sok cserepét szórtam szét ezeken az utcákon, vágyaimnak túl sok gyermeke kóborol mezítelen e dombok között, s én terhek és kínok nélkül tőlük el nem szakadhatok.

A mai napon nem ruhadarabot vetek el magamtól, hanem bőrt, melyet saját kezemmel szakítok le. Nem is gondolat, amit magam mögött hagyok, hanem szív, melyet éhség és szomjúság édesített meg.

És mégsem vesztegelhetek tovább.

A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom.

Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt.

Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném?

A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia.

És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé.

Most, midőn leért a hegy lábához, a tenger felé fordult, és látta, hogy hajója a kikötő felé közelít, s fedélzetén a tengerészeket, honfitársait.

És lelke feléjük kiáltott, és így szólt:

Ősanyám fiai, hullámok meglovagolói,

Mily sokszor hajóztatok álmaimban. És most eljöttetek ébrenlétemben is, amely egy mélyebb álom.

Készen állok az indulásra, s lelkesültségem felvont vitorlákkal várja a szelet.

Csak egyetlen lélegzetet veszek még ebből a nyugodt levegőből, csak egyetlen pillantást vetek még hátra,

És aztán közétek állok, hajós a hajósok közé.

Te pedig, hatalmas tenger, alvó anya,

Aki magad vagy a szabadság és a béke pataknak és folyamnak -

Még egyetlen kanyart tesz csupán e folyó, csak egyet csobban még medrében,

S aztán megtérek hozzád, határtalan csepp a határtalan óceánba.

És miközben lépdelt, azt látta, hogy férfiak és nők a távolban elhagyják földjeiket s a szőlőskerteket, és sietve indulnak a városkapuk felé.

És hallotta, hogy az ő nevét mondják, és mezőről mezőre száll a hír, hogy hajója befutott.

És így szólt önmagához:

Legyen-e az elválás napja a gyülekezés napjává?

Kimondassék-e, hogy alkonyom valójában hajnalt jelent nekem?

És mit adjak annak, aki ekéjét a barázda felében hagyta, vagy annak, ki miattam leállította a szőlőprés kerekét?

Váljék-e szívem bő termésű fává, hogy gyümölcseit összeszedve átadhassam nekik?

Áradjanak-e vágyaim forrásként, hogy poharaikat teletöltsem vele?

Lant vagyok-e, melynek húrjait a mindenható keze megérintheti, vagy talán fuvola, melyen lélegzete áthalad?

Én a csöndeket kutattam, és vajon leltem-e olyan kincset a csöndekben, melyet most bízvást szétoszthatnék?

Ha e nap az én aratásom napja, vajon hol vetettem el a magot, és vajon melyik, elfeledett évszakban?

Ha valóban ez az az óra, mikor lámpásomat fölemelhetem, abban nem az én lángom lobog.

Üres és sötét lesz a lámpa, melyet fölemelek,

És az éjszaka őre tölti meg majd olajjal, és a lángot is ő lobbantja fel.

Mindezeket szavakkal mondta el. De szívében sok minden maradt kimondatlanul. Mert mélyebb titkát ő maga sem foglalhatta szóba.

És mikor belépett a városba, minden ember elébe jött, és mind kiáltozott, mintha egyetlen hang szólott volna.

És előléptek a város elöljárói, és mondták:

Ne menj el mitőlünk.

Holdtölte voltál a mi éjszakánkban, és ifjúságod adott nekünk álmodni való álmokat.

Nem vagy te idegen miközöttünk, sem vendég nem vagy, hanem a mi fiunk, akit szeretünk.

Ne engedd, hogy szemünk éhezzék orcád látására.

És a papok és a papnők így beszéltek hozzá:

Ne válasszanak el tőlünk most a tenger hullámai, ne váljanak az évek, melyeket köztünk töltöttél, puszta emlékké.

Szellemként jártál köztünk, és árnyékod fény volt az arcunkon.

Nagyon szerettünk téged. De szeretetünk nem szólalt meg, és fátyol takarta azt.

De most hangosan kiált hozzád, és leplezetlenül áll előtted.

Hiszen mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik.

És előléptek mások is, és könyörögtek neki. De ő nem válaszolt. Csupán fejét hajtotta le, s akik közel álltak hozzá, látták, hogy mellére könnycseppek hullanak.

És ő meg az emberek a templom előtti nagy térre mentek el.

És a szentélyből előlépett egy asszony, kinek Almitra volt a neve. És papnő volt.

És Almusztafa túláradó gyengédséggel nézett reá, mert Almitra volt az első, aki fölkereste őt, és hitt benne, amikor még csupán egy napja tartózkodott a városukban.

És az asszony köszöntötte őt, mondván:

Isten prófétája, te, aki a legvégsőt keresed, hosszú idő óta kémlelted a messzeséget hajód után.

És hajód most megérkezett, itt az idő, hogy útra kelj.

Mély vágy él benned emlékeid földje iránt, ahol leghőbb vágyaid lakoznak; a mi szeretetünk meg nem fog kötni téged, sem a mi ragaszkodásunk vissza nem tart.

Mégis azt kérjük tőled, mielőtt távozol, beszélj hozzánk, és mondd el nékünk az igazságot.

És mi továbbadjuk azt gyermekeinknek, és ők az ő gyermekeiknek, és így nem vész majd el soha.

Magányosságodban őrködtél napjaink felett, és álombeli sírásunkat is ébren figyelted.

Most tehát mutass meg bennünket önmagunknak, és mondd el mindazt, ami néked a születés és halál közöttiekről megmutattatott.

És ő így felelt:

Orfalisz népe, mi egyébről beszélhetnék én néktek, mint ami még most is lelkeitekben él?

És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.

Tartalomjegyzék

A Szeretetről