A friscói földrengés

Miss Postlethwaite, rátermett és éber bárkisasszonyunk odasúgta, hogy az az úr ott a sarokban amerikai.

— Amerikából jött — tette hozzá Miss Postlethwaite, hogy még jobban megvilágítsa mondandóját.

— Amerikából? — visszhangoztuk.

— Amerikából — válaszolta Miss Postlethwaite. — Amerikai.

Mr. Mulliner régimódi gráciával fölemelkedett helyéről. Itt, a Horgászpihenő ivójában ritkán fordulnak meg amerikaiak. Ha mégis megteszik, mi örömmel üdvözöljük őket. Megbizonyosodhatnak afelől, hogy a tenger nem lehet gát közöttünk.

— Jó estét, uram! — mondta Mr. Mulliner. — Nem csatlakozna egy kis frissítő erejéig hozzám és barátomhoz?

— Nagyon kedves, uram.

— Miss Postlethwaite, a szokásosat! Most értesültem róla, hogy odaátról jött, uram. Kellemesnek találja ezt a vidéket?

— Roppantul. De persze a mi államunk tájaihoz nem mérhető.

— S melyik állam légyen az?

— Kalifornia — felelte a másik kalaplevéve. — Kalifornia, az Unió gyémántja. Azúr tengerével, fenséges hegycsúcsaival, az örök napsütéssel és színpompás virágaival Kaliforniának nincs párja. Ott bátrak a férfiak, és nők a nők...

— Nem is lenne semmi baj Kaliforniával — mondta Mr. Mulliner —, csak az a sok földrengés...

Vendégünk összerándult, mintha egy különösen mérges kígyó harapott volna belé.

— Kaliforniában a földrengés teljességgel ismeretlen — mondta rekedten.

— És az 1906-os?

— Az nem földrengés volt, hanem tűzvész.

— Én mindig úgy tudtam, hogy földrengés — mondta Mr. Mulliner. — A bácsikám, William épp akkor járt ott, és később nemegyszer mondogatta nekem: „Fiacskám, én a boldogságomat a San Franciscó-i földrengésnek köszönhetem.”

— Az mégsem a földrengés lehetett. Inkább a tűzvész.

— Nos, akkor elmesélem a történetet, aztán döntse el maga.

— Szívesen meghallgatom a San Franciscó-i tűzvész történetét — mondta a kaliforniai udvariasan.

---

A bácsikám, William (mesélte Mr. Mulliner) épp a Távol-Keletről volt visszatérőben. A Mullinerek üzleti érdeklődése mindig is messzire terjedt; William annak a teakiviteli cégnek működését vette volt szemügyre, amelyben bizonyos részvénypakett erejéig érdekeltséggel bírt. Úgy tervezte, hogy San Franciscóban kiszáll a hajóról, és a kontinenst vasúton szeli át. Elsősorban az arizonai Grand Canyont szerette volna megtekinteni. És amikor megtudta, hogy Myrtle Banks ugyanezt a vágyat dédelgeti már évek óta, ezt beszédes bizonyítéknak tekintette arra, hogy ő meg a lány rokonlelkek, ezért tétovázás nélkül fel is ajánlotta neki kezét és szívét.

Ez a Miss Banks Hongkong óta volt az útitársa, William Mulliner pedig napról napra jobban és jobban beleszeretett. Úgyhogy az utazás utolsó napján, amikor a hajó már befelé húzott a Golden Gate-öbölbe, megkérte Myrtle Banks kezét.

Hogy pontosan milyen szavakat alkalmazott, arról nincs értesülésem, de kétség nem férhet hozzá, hogy ékesen szólt. Minden Mulliner mestere a szónak, az adott alkalom pedig csakis arra sarkallhatta, hogy felülmúlja önmagát. Mikor mondókája végére ért, úgy tetszett neki, hogy a lány viselkedése határozottan sokat ígér. Myrtle Banks a hajókorlátnak dőlt, és aránylag elragadtatottan bámult alá a vízbe. Aztán megfordult.

— Mr. Mulliner — mondta —, nagyon hízelgő és megtisztelő, amit elmondott. — Ez, ne feledjék, akkoriban történt, amikor a lányok még így beszéltek. — Ön a legnagyobb bókot mondta nekem, amit férfi mondhat egy nőnek. Csakhogy...

William Mullinernek megállt a szívverése. Ez a csakhogy egyáltalán nem volt ínyére.

— Van már valaki más? — nyögte.

— Igen, van. Mr. Franklyn ma reggel kérte meg a kezem. Azt válaszoltam, hogy gondolkodom rajta.

Csönd lett. William arra gondolt, hogy kezdettől fogva tartott ettől a Franklyntől. Tudnia kellett volna — mondta magában —, hogy Desmond Franklyn komoly fenyegetést jelent. Az a fajta kemény, szikár, sólyomtekintetű, birodalomépítő fickó volt, amilyennel a Távol-Keleten lehet találkozni; ez a típus áll a fedélzeten távolba meredő tekintettel, a bajuszát harapdálva, és amikor a lány megkérdezi tőle, hogy mire gondol éppen, gyors, mély lélegzetet véve azt feleli: sajnálja, hogy elmerengett, de az ilyen naplementék, mint a mai, mindig arra a napra emlékeztetik, amikor puszta kézzel lemészárolta azt a négy kalózt, és az utolsó pillanatban sikerült megmentenie a drága öreg Tuppy Smithers életét.

— Mr. Franklynnek van valami varázsa — szólalt meg Myrtle Banks. — Mi, nők a tettre kész férfiakat becsüljük. Az ember óhatatlanul tiszteli azt a férfit, aki három cápát ölt meg egy cserkészbicskával.

— Ezt mondja ő — hörögte William.

— Megmutatta a bicskát — mondta a lány egyszerűen. — Egy másik alkalommal pedig két oroszlánt terített le egyetlen lövéssel.

William Mullinernek nehéz volt a szíve, de nem adta föl a harcot.

— Lehet, hogy valóban megcselekedte mindezt — mondta —, ám a házasság ennél sokkal többet kíván. A magam részéről, ha lány volnék, inkább némi állhatatosságot, jellemszilárdságot keresnék a férfiakban. Csak hogy megvilágítsam, mire gondolok: nem látta véletlenül, amikor a Fedélzeti Sportjátékokon megnyertem a Tojásvivés Kanálban döntőjét? Nos, hát ebben a — hogy úgy mondjam — mikrokozmoszban napfényre kerültek mindazok a tulajdonságok, amelyekkel egy házasembernek rendelkeznie kell: a határtalan higgadtság, a csöndes, de rendíthetetlen elszántság. Amelyik férfi versenykörülmények között másfélszer körbevitt a fedélzeten egy tojást kiskanálban, arra a férfira rábízhatja az életét.

A lány mintha megingott volna, de csak egy pillanatra.

— Gondolkoznom kell — mondta. — Gondolkoznom kell.

— Mi sem természetesebb — mondta William. — A kikötés után láthatom majd a szállodában?

— Hogyne. És ha... szóval akármi történik is, mindig úgy fogok magára gondolni, mint egy nagyon kedves barátra.

— Mgen — mondta William Mulliner.

William bácsikám San Franciscó-i tartózkodásának első három napja oly kellemesnek bizonyult, amennyire csak józanul remélhette — tekintetbe véve, hogy Desmond Franklyn is ugyanabban a hotelben szállt meg, ahol ő és Myrtle Banks bérelt szobát. Mégis sikerült aránylag sokszor maga mellé kerítenie a leányt, és számos boldog órát töltöttek el együtt a Golden Gate parkban vagy a Cliff House-nál, a sziklákon sütkérező fókákat figyelve. Hanem a harmadik napon estefelé becsapott a mennykő.

— Mr. Mulliner — szólt Myrtle Banks —, mondanom kell valamit.

— Akármit — lehelte William gyöngéden —, csak azt ne, hogy hozzámegy ahhoz a nyavalyás Franklynhez.

— Pedig épp ezt akartam a tudomására hozni; mellesleg nem tűrhetem, hogy nyavalyásnak nevezze Mr. Franklynt, ezt a derék, rettenthetetlen férfit.

— És mikor szánta rá magát erre az elhamarkodott lépésre? — kérdezte William tompán.

— Alig egy órája. A kertben beszélgettünk, és valahogyan az orrszarvúkra terelődött a szó. És akkor elmesélte, hogy egyszer Afrikában hogyan kergette föl a fára egy megvadult orrszarvú, és hogyan menekült meg végül azáltal, hogy borsot hintett a fenevad szemébe. Nagy szerencséjére épp az ebédjét fogyasztotta, amikor az állat felbukkant, és neki egy kemény tojás meg a borstartó volt a kezében. Amikor ezt meghallottam, akárcsak Desdemona. szerettem őt, mert átkelt száz veszélyen, s ő is engem, mert szántam szenvedését. Júniusban lesz az esküvőnk.

William Mulliner hirtelen támadt dühvel csikorította össze fogait.

— Ami engem illet — mondta —, az iménti történet nagyon is kétes, mondhatni, baljós színben tünteti föl szememben ezt a Franklynt. A saját beszámolói szerint jellemének alapvonása az állatok iránt tanúsított brutális kegyetlenség. Úgy tetszik, a fickó képtelen anélkül közeledni egy cápához, rinocéroszhoz vagy az élővilág bármely más teremtményéhez, hogy ne azt forgatná a fejében, vajon miként okozhatna neki súlyos testi károsodást. Távol álljon tőlem a tapintatlanság, de nem hallgathatom el azt a véleményemet, miszerint ha frigyüket gyermekáldás kíséri, utódaik alighanem olyan gyermekek lesznek, akik fölrúgják a macskát, és konzervdobozt kötnek a kutyák farkára. Ha meg akarja fogadni a tanácsomat, ír a pasasnak néhány sort, amelyben értésére adja, hogy meggondolta magát.

A lány jelentőségteljesen fölállt.

— Nincs szükségem a tanácsaira, Mr. Mulliner — mondta hidegen. — És nem gondoltam meg magam.

William Mulliner máris maga volt a bűnbánat. A férfiak szerelmének kibimbózásában van egy olyan szakasz, amikor az ember szeretne gombóccá gömbölyödve kis bégető hangokat hallatni, ha szíve választottja összevont szemöldökkel néz rá. William bácsikám körülbelül ebben a szakaszban tarthatott. A büszkén távozó lány sarkában loholva összefüggéstelen bocsánatkéréseket dadogott, Myrtle Banks azonban sziklaszilárd maradt.

— Hagyjon magamra, Mr. Mulliner — mondta, és az utcára nyíló forgóajtóra mutatott. — Megbántott valakit, aki különb ember, mint maga. Nem ismerem önt többé. Távozzék!

William távozott, ahogy mondva volt. Gondolatait a történtek annyira összekuszálták, hogy beragadt a forgóajtóba, és nem kevesebb, mint tizenegyszer keringett körbe vele, míg végül a portás odalépett, és kivonta a forgalomból.

— Már hamarabb is kiemelhettem volna a gépezetből, uram — magyarázta a portás tiszteletteljesen —, de a kollégámmal bent arra fogadtam, hogy legalább tíz kört megtesz az ajtóval. Meg kellett várnom a tizenegyediket, hogy ne legyen vita.

William kábán nézett rá.

— Portás — mondta.

— Uram?

— Portás, tegyük fel, hogy az egyetlen lány, akit szeret, valaki mással jegyzi el magát. Árulja el: mit tenne ilyenkor?

A portás meghányta-vetette a kérdést.

— No, nézzük csak — mondta. — A probléma a következő, ha jól értem: mit csinálnék, hogyha Jane, akivel már jó ideje együtt lötyögünk, hirtelen bemondaná az unalmast, és lelécelne egy másik szivarral?

— Pontosan.

— Az ön kérdésére egyszerű a válasz — jelentette ki a portás. — Beugranék Mike kocsmájába itt a sarkon, és beküldenék egy kőkemény piát.

— Piát?

— Igen, uram. Kőkeményet.

— Mit is mondott, hol?

— Mike kocsmájában, itt a sarkon. Nem tévesztheti el.

William megköszönte, és útnak eredt. A portás szavai új, és sok tekintetben érdekes gondolatfolyamot indítottak el. Pia? Kőkemény? Ebben bizony lehet valami.

William Mulliner egész addigi életében sohasem kóstolt még alkoholt. Megfogadta volt boldogult édesanyjának, hogy nem nyúl a pohárhoz, amíg be nem tölti huszonegyedik életévét — vagy a negyvenegyediket; erre már nem emlékezett. Történetünk idején huszonkilenc volt, de a biztonság kedvéért, hátha rosszul jegyezte meg a számokat, mindeddig absztinens maradt. Ám most, ahogy fásultan a sarok felé tartott, úgy érezte: a fennálló körülményekre való tekintettel még az édesanyja se emelhetne kifogást az ellen, ha beszippant egyet-kettőt. Szemét az égre emelte, mintha kérdené, vajon engedélyezhető-e egy-két rövid; és határozottan úgy rémlett neki, mintha egy távoli, elhaló hang azt mondaná: „Csak rajta!”

És ebben a percben egy fényesen kivilágított kocsma előtt találta magát.

Egy pillanatig még habozott. De aztán, minthogy megtört szíve felől éles sajdulás érkezett azonnali gyógyír után kiáltva, belökte a lengőajtót, és belépett.

A vidám, fényárban úszó teremre leginkább a terjedelmes pult nyomta rá a bélyegét, amely mellett a helybeli lakosság tetemes hányada ácsorgott, egyik könyökét a pult tetejére, fél lábát az alant húzódó rézrúdra támasztva. A pult mögött William megpillantotta a legbarátságosabb, legrokonszenvesebb embert, sajnos csak deréktól fölfelé, akivel életében találkozott. Széles, sima arcú férfi volt, fehér kabátot viselt, és tiszteletteljes boldogsággal figyelte a közelgő Williamet.

— Ez Mike kocsmája? — érdeklődött William.

— Ez, uram — felelte a fehér kabátos férfi.

— Maga Mike?

— Nem, uram. Én csak az ő képviselője vagyok, de teljes felhatalmazását bírom, hogy mindenben eljárhassak az ő nevében. Megszerezné nekem azt az örömet, hogy a szolgálatára lehessek valamiben?

A férfi egész viselkedése egy jószívű testvérbátyhoz is méltó lett volna; William sutba dobta minden fenntartását, és azonnal a bizalmába fogadta. Egyik könyökét a pultra, fél lábát a rézrúdra támasztotta, és el-elcsukló hangon szólott.

— Tegyük fel, hogy az egyetlen lány, akit szeret, valaki mással jegyzi el magát. Az ön meglátása szerint mi a legjobb ilyenkor?

A derék csapláros eltöprengett ezen.

— Nos — szólalt meg végül —, megérti ugye, hogy a kérdéshez tisztán magánemberként közeledem, ezért egy csöppet sem esik rosszul, ha esetleg másként dönt. Az én javaslatom azonban, s emellett kiállok: próbálja meg a Dinamit Harmatcseppet.

Az együttérzőleg köréjük gyűlt tömegben valaki megrázta a fejét. Elbűvölő, fekete szemű férfi volt; múlt csütörtökön borotválkozott.

— Inkább egy Álomvilág Expresszt adjon neki — mondta.

Egy másik férfi, aki pulóvert és pamutsapkát viselt, új elmélettel állt elő.

— A Sírásó Öröme a legjobb.

Ezek a derék férfiak mind olyan rokonszenvesek voltak, s oly önzetlenül szívükön viselték az ő érdekeit, hogy William nem bírt választani közöttük. A dilemmát végül egy diplomatikus gesztussal oldotta meg; nem kivételezett egyik ajánlott frissítővel sem: megrendelte mind a hármat.

A hatás azonnali volt, és teljes megelégedésére szolgált. Amikor az első pohár tartalmát ledöntötte, úgy érezte, hogy egy fáklyásmenet, amelynek létezéséről eladdig mit sem tudott, elindul lefelé a gégéjén, hogy föltérképezze gyomra legrejtettebb zugait. A második pohár, jóllehet a kívánatosnál egy csipetnyivel több olvadt lávát tartalmazott, szintúgy csiklandotta az ínyét, és az iménti fáklyásmenet küldetésének sikeréhez egy lágy dallamokat játszó, rendkívüli erejű rézfúvós zenekar megjelenése járult hozzá. Aztán, a harmadik pohár után, valaki tűzijáték-petárdákat kezdett sütögetni a koponyájában. William máris jobban érezte magát — nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is. Tudta: értékesebb, különb emberré vált. Myrtle Banks pedig valahogy elvesztette majdnem minden jelentőségét. Végül is, magyarázta a fekete szemű férfinak, Myrtle Banks nem a világ.

— Most mit ajánl? — kérdezte aztán a pulóverestől, fejjel lefelé fordítva poharát.

— Hát megmondom én — felelte az. — Mikor a bátyámat, Elmert elhagyta a szívszerelme, rozsot ivott tisztán. Bizony, uram. Nem mást: rozsot, tisztán. „'Stelhagyott a jány — azt mondja —, 'strozsot iszok tisztán.” Ezt mondta. Igen, uram, rozsot. Tisztán.

— És vajon Elmer, az ön bátyja — aggodalmaskodott William — olyan ember, akinek adni lehet a szavára? Meg lehet benne bízni?

— Kacsafarmja van. övé minden kacsa fél Illinoisban.

— Ennyi elég — mondta William. — Amitől minden kacsa fél Illinoisban, az nekem most épp megfelel. Lekötelezne — fordult aztán a derék csaplároshoz —, ha megtudakolná ezektől az uraktól, hogy mit óhajtanának fogyasztani, s aztán hozzálátna a poharak telitöltéséhez.

A csapláros az utasítás szerint járt el, William pedig elkóstolgatott három-négy korsóval a különös folyadékból, csak hogy megtudja: ízlik-e, s miután úgy találta, hogy ízlik, rendelt belőle. Ezt követőleg körútra indult újonnan szerzett barátai közt, vállon veregetve ezt, barátságosan hátba csapva amazt, összetegeződve a harmadikkal.

— Szeretném, ha maguk mind — jelentette ki a pult tetejére kapaszkodva, hogy hangja messzebbre szálljon — eljönnének velem Angliába. Soha életemben nem láttam még rokonszenvesebb arcokat. Olyanok már nekem, mint megannyi testvér. Szóval pakoljanak csak össze, jöjjenek el szerény hajlékomba, és maradjanak nálam, ameddig csak tetszik. Különösen maga, édes úr — tette hozzá, és sugárzó arccal a pulóveres férfira nézett.

— Kösz — mondta a pulóveres.

— Mit mondott? — kérdezte William.

— Azt mondtam: kösz.

William lassan levetette a zakóját, és fölgyűrte az inge ujját.

— Tanúnak hívom önöket, uraim — mondta halkan. — Önök hallották, hogy milyen gorombán inzultált ez az úr, aki olyan gorombán inzultált engem. Én nem vagyok egy harcias természet, de ha valakinek alapos verés kell, az megkaphatja. Ha pedig az embernek ádáz szitkokat és minősíthetetlen pocskondiázást vág a fejéhez egy pulóveres himpellér, aki ráadásul pamutsapkát hord, hát ilyen esetben meg kell tenni a szükséges lépéseket.

E lelkesült szavak kíséretében William Mulliner leugrott a pultról, torkon ragadta a másikat, és erőteljesen beleharapott a jobb fülébe. Tumultuózus közjáték következett, amelynek során valaki megragadta William mellényének gallérját és nadrágjának ülepét... majd valami sebes mozgás érzete, és hűs légáramlat.

William rádöbbent, hogy a járdán ül a kocsma előtt. A lengőajtón egy kéz nyúlt ki, és utána vágta a kalapját. Ezután már teljesen egyedül maradt az éjszakával és gondolataival.

Az utóbbiak, mint sejthető, rendkívül keserűek voltak. A bánat és a kiábrándultság úgy gyötörte William Mullinert, mint valami fizikai fájdalom. A barátai, annak ellenére, hogy ő oly kedvesen, derűsen eltársalgott velük, és semmit nem tett ellenükre, ily könyörtelenül útfélre vetették — soha életében nem hallott még ennél szomorúbbat. Néhány percig csak ült ott, és halkan sírdogált.

Végül nagy nehezen talpra állt. és egyik lábát végtelen óvatossággal a másik elé helyezve, majd fölemelve a hátul levőt, és végtelen óvatossággal az előző elé a földre bocsátva, megindult vissza a szállodába. A sarkon megállt. Jobbján néminemű rácsokat észlelt; beléjük kapaszkodott, és pihent.

A rácsok, amelyekre William Mulliner függeszkedett, egy barna kőházhoz tartoztak; e ház a felépülése pillanatától fogva átutazó és tartós vendégeket fogadott csekélyke bérért. A teljes pontosság kedvéért: ha William látása valamivel tisztább, maga is leolvashatta volna az ajtó fölé függesztett táblácskáról: a Mrs. Beulah O'Brien tulajdonában levő Mutatványosok Otthona ez az intézmény („Otthon, Távol Az Otthontól — Csekket Nem Fogadunk El — Ez Magára Is Vonatkozik”).

William azonban e percben nem volt táblácskaolvasásra hangolva. A világot valami különös ködfátyol borította, és már azt is eléggé nehezen tudta megoldani, hogy nyitva tartsa a szemét. Végül, állát a rácsok köré szorítva, álltó helyében álomtalan álomba merült.

Arra ébredt, hogy fény villan a szemébe. Mikor kinyitotta, meglátta, hogy az ablak, amelynek rácsába kapaszkodik, kivilágosodott. Szendergése alatt valamelyest föltisztult a ködfátyol, ezért fel tudta ismerni, hogy a helyiség, ahová bámul, ebédlő. A hosszú asztalt vacsorára terítették; a barátságos szoba az evőeszközökön megcsillanó gázlámpafénnyel a legmeghatóbb, legszívszorítóbb látvány volt, ami valaha is William szeme elé tárult.

Határtalan elérzékenyülés vett rajta erőt. A gondolat, hogy neki soha nem lesz ilyen kicsi otthona, szinte elviselhetetlen gyötrelemmel töltötte el. Mert ugyanvalóst — érvelt William a rácsba kapaszkodva, miközben csöndesen zokogott — mi is egy kicsi otthon? Az a férfi, akinek van kicsi otthona, él, mint hal a vízben, míg akinek nincs kicsi otthona, az csupán uszadék az élet óceánján. Ha Myrtle Banks beleegyezett volna, hogy feleségül vegye, neki is lehetne kicsi otthona. De a lány visszautasította, s ezért sohasem lesz már neki ilyen kicsi otthona. Myrtle Banks bizony rászolgált már — gondolta William — egy jókora csapásra a halántékán.

A gondolat megtetszett neki. Újból kifogástalan fizikai állapotban érezte magát, mintha azt a csekély formahanyatlást, ami az előbb erőt vett rajta, maradéktalanul sikerült volna leküzdenie. Lába fölhagytak törekvésével, hogy a teste többi részétől független életet éljen. A feje is tisztult valamelyest, és William ellenállhatatlan erőt érzett magában. Röviden: ha valamikor képes lett volna kiosztani azt a jókora csapást Myrtle Banks halántékára, akkor ez volt az a pillanat.

Már épp nekiindult volna megkeresni a lányt, és megtanítani rá, mivel jár, ha egy olyan férfit, mint ő, megakadályoznak abban, hogy egy kicsi otthont szerezzen magának. Ekkor azonban megjelent valaki a szobában, amelynek ablakán bebámult; maradt hát még egy kicsit, hogy további ismereteket szerezzen.

Egy színes bőrű szobaleány volt az újonnan jött. A súly alatt kissé tántorogva hatalmas tálat cipelt az asztalfőre. A tálban, William úgy vélte, fasírt volt. Egy perccel később belépett egy testes, aranyszőke hölgy, és helyet foglalt az asztalnál, a tállal átellenben.

Az ösztönös vágy, hogy idegeneket enni lássunk, mélyen gyökerezik az emberi természetben; William is feszülten figyelt. Tudta, hogy nincs oka sietségre. Tisztában volt vele, melyik szobát foglalja el Myrtle a szállodában: az övével épp szemben levőt. Oda bármikor átugorhat, hogy elhelyezze azt a csapást a halántékán. Egyelőre azonban fasírtot fogyasztó embereket óhajtott látni.

Ekkor ismét nyílt az ajtó, és kisebb csoportozat masírozott be rajta. William a rácsba kapaszkodva, kidülledő szemmel bámult.

A menet élén egy idősebb úr haladt, kockás öltönyben, szegfűvel a gomblyukában. Körülbelül egy méter hat centi magas lehetett, de oly katonásan, peckesen járt, hogy legalább egy méter kilencnek látszott. Egy fiatalabb, szemüveges férfi követte, akinek magassága alig haladhatta meg a kerek egy métert. E két úr nyomában még hatan vonultak libasorban, egyre csökkenő tendenciát mutatva, míg a sereghajtó, egy kissé köpcös, tweedöltönyös, papucsos úr az első nyolcvan centiméternél hagyhatott fel a növekedéssel.

Valamennyien elfoglalták helyüket az asztal mellett. Mind részesült a fasírtból. A tweedruhás, szemét látható gusztussal legeltetve tányérján, kibújt papucsából, lábujjaival megragadta a kést meg a villát, és mohó étvággyal hozzálátott a vacsorához.

William Mulliner halkan felnyögött, és eltántorodott az ablaktól.

Sötét pillanat volt ez William bácsikám életében. Alig egy perccel ezelőtt gratulált magának, milyen hamar lerázta magáról első alkoholizálási kalandjának következményeit, pedig huszonkilenc éven át tartózkodott a szesz élvezetétől. Most azonban be kellett látnia, hogy még mindig ittas.

Ittas? E szó meg sem közelítette a való helyzetet. Teljesen részeg, tajt siker, totál szivacs, hulla mátó. Egyedül a legteljesebb elővigyázatosság és önmérséklet nyújthat reményt arra, hogy visszajusson a szállodába, és elérje hálószobáját anélkül, hogy közbotrányt okozna.

Mármost, ha aznap esti sétája során néhány lépéssel tovább haladt volna, ahelyett, hogy Mike kocsmájába tér be, rájöhetett volna, hogy nagyon egyszerű a magyarázat arra, aminek az imént szemtanúja lett. Egy ilyeténképpen megnyújtott séta során eljutott volna a San Franciscó-i Varieté nevű műintézethez, amelynek homlokzatán hatalmas feliratok tették közhírré, hogy két hétig itt látható

TURPIN 8 TöRPÉJE
(PAZARABB, NAGYOBB, MINT VALAHA)

E transzparensek létezéséről azonban nem volt tudomása, ezért aztán nem is mondunk sokat, ha azt állítjuk: hideg vas járta át William Mulliner kebelét.

Azzal a jelenséggel, hogy lába meglazult eresztékeiben, már viszonylag megbékélt. Hogy a koponyáját számos méhcsalád szemelte ki kasul, kellemetlen volt, de el lehetett viselni. Azonban, hogy az agyveleje is kifordul medriből, s látomásokkal traktálja, ez már túlment minden határon.

William mindig is büszke volt szellemi erőire. A hosszú hajóúton, miközben Desmond Franklyn mesélte történeteit, melyek mind azt voltak hivatva bizonyítani, hogy elmondójuk a Tettek Embere — William Mulliner ezalatt azzal nyugtatgatta magát, hogy szellemi téren bármikor adhat három pont előnyt Franklynnek, és azzal együtt is hazavágja. Most pedig úgy látszott: ezt az előnyét is elveszítette vetélytársával szemben. Mert Franklyn, légyen bár mégoly tompa agyú, annyira mégsem mehet át az esze a negatív tartományba, hogy azt képzelje: nyolcvancentis embereket lát, akik lábbal szeletelik a fasírtot. A szellemi hanyatlásnak ez a foka, ó kárhozat, kizárólag William Mullinernek jutott osztályrészül.

Rosszkedvűen tért vissza a szállodába. A pálmaszalon sarkában megpillantotta Myrtle Bankst, aki épp elmerült a Franklynnel folytatott beszélgetésben, de a vágy, hogy bevigyen egy jókora csapást a halántékára, már elmúlt. Mellére horgasztott fejjel lépett be a liftbe, és a szobájához vitette magát.

Itt, oly gyorsan, amennyire csak remegő ujjai engedték, levetkőzött, majd amikor az ágy másodszor is odaért mellé, gyorsan belevetette magát, és nyitott szemmel feküdt a takaró alatt. Zaklatottabb volt annál, semhogy a lámpát el tudta volna oltani, a fénysugarak megvilágították a feje fölött hullámzó, tetszetős mennyezetet. William ismét átadta magát gondolatainak.

Kétség nem fér hozzá — gondolta —, anyjának komoly oka volt arra, hogy távol tartsa őt az szesztartalmú italoktól. Tudhatott valami családi átokról, amelyet nem engedtek gyermeki fülekbe jutni; valami sötét történet lappanghatott itt a Mullinerről Mullinerre örökített végzetes terheltségről. „Ezt Williamnek sohasem szabad megtudnia!” — gondolhatta az az áldott asszony, mikor először elmondták neki, hogy századokon át minden Mulliner a végzetes folyadék eszelős áldozataként halt meg. És ma este, hiába minden anyai intelem, ő mégis kipróbálta.

Most már tudta, hogy látásának elhomályosulása első lépcsőfoka a lassú leépülésnek, a Mullinerek Átkának. Semmi kétség, nemsokára oda lesz a hallása meg a tapintóérzéke is.

Fölült az ágyban. Ahogy a mennyezetet nézte az előbb, úgy tűnt neki, mintha a födém egy tekintélyes darabja elvált volna az épület testétől, mely hordozta őt, és nagy csattanással a szoba padlójára zuhant volna.

William Mulliner kábán bámult. Tisztában volt vele természetesen, hogy mindez csupán érzékcsalódás. De annak aztán tökéletes volt! Ha nem tudta volna, amit tudott, a tévedés gyanúja nélkül megesküdött volna rá, hogy majd két méter széles hasadék tátong a plafonon, a szőnyeget pedig malter és egyéb törmelék borítja.

És ahogyan a szeme megcsalta őt, ugyanúgy tett a füle is. Mintha sikol- és ordítozás bábeli hangzavarát hallotta volna. Meg mert volna esküdni rá, hogy rohanó lábak dobogása hallatszik be hozzá a folyosóról. A világot mintha recsegés-ropogás, dübörgés és morajlás töltötte volna be. William szívét jeges rémület szorította marokba. Már a hallása is kegyetlen tréfát űz vele.

Egész lénye vonakodott, de mégis meg kellett tennie a végső kísérletet. Kikényszerítette magát az ágyból, ujjával megérintette a legközelebbi vakolatdarabot, majd nagyot nyögött, és visszahúzta kezét. Igen, úgy volt, ahogy félve sejtette: cserbenhagyta a tapintása is. Azt a törmeléket, amelyről jól tudta, hogy csupán meglódult fantáziájának rémképe, tökéletesen szilárdnak érezte.

Tessék, hát itt van. Egy mérsékelten ünnepi este Mike kocsmájában, és a Mullinerek Átka máris utolérte. Alig egy órája nyelte le az első korty alkoholt életében, és látása, hallása, tapintása máris oda. Ez aztán a gyors kiszolgálás — gondolta William.

Miközben visszamászott az ágyba, úgy tűnt neki, mintha két fal kidőlne. Behunyta a szemét, és az álom, amelyet joggal neveznek nagy gyógyítónak, megszabadította kínjaitól. Éber állapotából utolsó észlelete az volt, hogy még egy fal kidől.

William Mulliner mindig is jó alvó volt; beletelt néhány órába, míg ismét visszanyerte öntudatát. Mikor fölébredt végre, döbbenten tekintett körül. Az éjszaka hagymázas rémülete elmúlt; most, jóllehet heves fejfájás kínozta, tudta, hogy amit lát, az a valóság.

Különös volt elgondolni, hogy a körülmények, amelyeket tapasztal, nem valamiféle lidércnyomás velejárói. Nem volt elég, hogy az egész világ kissé sárgás, és a széleken eléggé elmosódott: a dolgok lényege változott meg egyetlen éjszaka leforgása alatt. Ott, ahol csak nyolc órával korábban még az utcai fal állt, most nyílt tér tátongott, és átsütött rajta a tűző napfény. A mennyezet a padlón foglalt helyet, és jóformán az egyetlen dolog, amely az első osztályú szálloda drága szobájában a helyén maradt, az ágy volt. Fölöttébb sajátságos — gondolta —, fölöttébb szokatlan.

Gondolataiból egy hang riasztotta föl.

— Mr. Mulliner!

William megfordult, és mivel — akár a többi Mulliner — maga volt a szemérmesség, nyomban eltűnt a takaró alatt. Mert ez a hang Myrtle Banks hangja volt. És a lány bent állt az ő szobájában!

— Mr. Mulliner!

William óvatosan elődugta fejét. Ekkor rájött, hogy nem történt birtokháborítás: Banks kisasszony nem a szobájában áll, hanem odakint a folyosón. Csak éppen a két térséget elkülönítő fal hiányzott. Felkavarva, de megkönnyebbülten fölült az ágyban, és válla köré csavarta a takarót.

— Maga még mindig ágyban van? — hebegte a lány levegő után kapkodva.

— Miért, már olyan későre jár? — kérdezte William.

— Maga közben is idefönt volt?

— Miközben?

— A földrengés alatt.

— Melyik földrengés alatt?

— Amelyik most volt az éjjel.

— Vagy úgy; az a földrengés? — mondta William könnyedén. — Valóban észleltem némi földrengést. Emlékszem, amikor leszakadt a plafon, azt mondtam magamban: „Bizony, nem lepődnék meg, ha ez földrengés lenne.” Aztán, amikor leomlottak a falak, azt mondtam: „Úgy van, ez tényleg földrengés.” Aztán átfordultam a másik oldalamra, és elaludtam.

Myrtle Banks olyan szemekkel bámult rá. amelyek egyszerre emlékeztettek páros csillagra az égen és a csiga kocsányon lógó látószerveire.

— Maga a legbátrabb ember a világon!

William kurtán fölnevetett.

— Ó, hát igen — mondta. — Lehet, hogy kevesebb cápát kínoztam halálra egy szál bicskával, de úgy érzem, válságos helyzetekben eléggé meg tudom őrizni a higgadtságomat. Mi. Mullinerek már csak ilyenek vagyunk. Nem hencegünk sokat, de jó anyag van bennünk.

Két tenyerébe szorította a fejét. Egy éles görcs eszébe juttatta, hogy a jó anyagból pillanatnyilag is milyen sok van benne.

— Én hősöm! — lehelte a lány alig hallhatóan.

— És hogy van a vőlegénye ezen a szép, napsugaras reggelen? — kérdezte William közönyösen. Gyötrelem volt azt az embert szóba hoznia, de azt akarta, hogy a lány lássa: a Mullinerek tudják, hogyan nyeljék le a keserű pirulát.

Myrtle Banks összerázkódott.

— Nincs vőlegényem — felelte.

— Én úgy emlékszem, hogy azt mondta: maga és Franklyn...

— Mr. Franklyn már nem a vőlegényem. Tegnap este, mikor kitört a földrengés, felszólítottam, hogy mentsen meg, mire ő a válla fölött hátrakiáltotta, hogy „Majd legközelebb!”, és úgy eltűnt a szabadban, mint a puskagolyó. Életemben nem láttam még embert ilyen gyorsan szaladni. Ma reggel fölbontottam az eljegyzést. — A lány bosszúsan fölnevetett. — Cápát bicskával! Szerintem életében nem ölt még meg egyetlen árva cápát se.

— És ha ölt is — vetette közbe Mulliner —, mi van akkor? Arra szeretnék utalni, hogy a házaséletben határtalanul ritka az olyan alkalom, amikor szükségessé válik, hogy a férj zsebkéssel cápát öljön. Egy férjnek nem ilyen kalandorerényekkel kell rendelkeznie, nem ilyen, hogy úgy mondjam, kézügyességi trükkök terén kell helytállnia; inkább állhatatos jellem, meleg és türelmes lelki alkat és szerető szív az, amire szüksége van.

— Milyen igaz! — mormogta a lány álmatagon.

— Myrtle — mondta William —, énbelőlem ilyen férj válna. Az állhatatos jellem, a meleg és türelmes lelki alkat meg a szerető szív a rendelkezésére áll. Elfogadja?

— El — rebegte Myrtle Banks.

---

Hát ez volt (fejezte be Mr. Mulliner) a bácsikám, William románcának története. És most, hogy végighallgatták, megérthetik, hogy a legidősebb fia, J. S. F. F. Mulliner honnan kapta a nevét.

— J. S. F. F.? — kérdeztem.

— John San Francisco Földrengés Mulliner — magyarázta a barátom.

— Friscóban sosem volt földrengés — mondta a kaliforniai. — Csak tűzvész.

(RÉVBÍRÓ TAMÁS fordítása)