Egyetlen megjelent versem

1996 szeptember derekán felhívott egy híres énekesnő. A magyar értelmiség krémje születésnapi ünnepséget rendezett Faludy Györgynek; többeket, köztük őt is közreműködésre kérték fel a szervezők. Köszöntő verset kellett volna mondania, de nem ért rá gondolkodni rajta. Azért fordult hozzám, hogy megkérdezze: írnék-e valamit helyette és a nevében. A megtiszteltetéstől kissé hebegve igent mondtam, egy éjszaka alatt megírtam, másnap elfaxoltam a lakására.

Azonnal visszahívott. Nagyon tetszik a mű, de elmondani nem fogja — senki sem hinné el, hogy ezek az ő szavai. Szerintem neki elhitték volna, de döntse el az olvasó.

Így, hogy nála fölöslegessé vált, elküldtem a verset az Élet és Irodalomnak (akkoriban Tóth Erzsébet szerkesztette a versrovatot); a lap a születésnap előestéjén le is hozta.


Révbíró Tamás

Faludy György köszöntése

A szabadságot, melyre vágyakoztunk,
megkaptuk végre, annyi év után,
s megértük azt is, hogy itt ülsz közöttünk,
nem verseidben élsz csak Pest-Budán.

Tudod, sokáig titkon emlegettünk,
olyan voltál, mint bűnös élvezet —
s hiába minden tiltás, nem feledtünk.
Nem múlik el, ki egyszer létezett.

Föl-földobott kövek, ha visszahullnak,
hoznak magukkal kis darab eget —
a mi egünkön felhők tornyosulnak...
Derültebb hont kívánnánk most neked.

Mert itt vagy nálunk — vagy mi vagyunk nálad?
Hisz ez az ország előbb volt tiéd —
csak közbejöttek mindenféle dolgok...
Pár pályaudvar... Tudjuk mind, miért.

Az ugaron most új ebek csaholnak,
fülünkbe sokszor torz ricsaj rivall.
De egünk mégis földerül maholnap...
Most már kivárjuk. Így — Faludyval!

1996. szeptember 22.
Közölte az Élet és Irodalom 1996. szeptember 27-én.

Vissza a tartalomjegyzékhez