1999. szilveszteri konferansz

Hölgyeim és uraim, néhány héttel ezelőtt, úgy tíz-tizenkét éves koromban, egy szép tavaszi napon a nagyszünetben megálltam az iskolaudvaron, és miközben uzsonnámat kigöngyöltem a papírszalvétából, eszembe jutott a kétezredik év.

Világosan emlékszem mindenre. Abban a sarokban álltam, az ecetfa alatt, ahol a nap elérte a poros udvart. A szalvétában vajas kenyér volt zöldpaprikával, a fejemben pedig mindenféle tétova gondolatok a jövőről. Arról, hogy mi lesz velem 2000-ben.

Abban elég biztos voltam, hogy még életben leszek. Abban az évben a 39. születésnapom lesz esedékes, ennyit józan számítás szerint, a béketábor szívében simán meg lehet érni, gondoltam, de kis erőfeszítéssel akár a dupláját is.

Arra is emlékszem, hogy aznap egész este ez foglalkoztatott. Kiszámítottam, hány éves lesz a bátyám, és szomorúan konstatáltam: még mindig túl fiatal lesz ahhoz, hogy az ellenem elkövetett gaztetteit kockázat nélkül megtorolhassam rajta. Kiszámítottam, hány évesek lesznek a szüleim, és kis szorongás vett erőt rajtam — most már tudom: alaptalanul. Nehezen aludtam el aznap, ez a 2000 olyan beláthatatlan messzeségben lebegett a láthatáron, hogy szinte elszédültem tőle.

Hogy biztos legyek a dolgomban, másnap a nagyszünetben megbeszéltem az ügyet a Steuer Gyulával is. Kiderült, hogy őt már hetek óta az foglalkoztatta, mi lesz 2000-ben. És azóta is sok emberrel beszéltem erről, köztük nagyon okosakkal is, és kivétel nélkül mindegyik ugyanezt mondta: úgy tíz-tizenkét éves kora táján eszébe jutott a kétezredik év, és végiggondolta, mennyi idős lesz akkor, hol tart majd az életben, a pályáján, amelyről akkor még semmit sem tudott.

És nemcsak itthon, Magyarországon történt ez így. Valahol a világon, talán New Yorkban vagy Tokióban sok évvel ezelőtt fölállítottak egy több emelet magas, világító, digitális számlálót, amely visszafelé számolja, hány nap van még kétezerig. Később sok helyen fölszereltek ilyeneket, az egyik éppenséggel az Eiffel-torony derekán díszeleg. És lehet, hogy azon az órán ebben a pillanatban már a másodpercek ketyegnek visszafelé. A kétezredik év, amely egykor szédítően távolinak tetszett, most itt van előttünk, alig néhány óra választ el tőle.

Kedves hölgyeim és uraim, abban a szép tavaszi nagyszünetben sok mindenre gondoltam, de speciel arra nem, hogy a kétezredik év előestéjén itt fogok állni önök előtt, és ennyi embernek egyszerre elmondom majd akkori gondolataimat. Azóta magam mögött hagytam mintegy 10 100 napot és durván ugyanannyi éjszakát, letudtam kábé 290 millió lélegzetvételt, 1,1 milliárd szívdobbanást. Ronggyá hordtam húsz-huszonöt pár cipőt, tíz-tizenkét télikabátot, tíz miniszterelnököt. Vettem hat autót, eladtam négyet. Elvállaltam negyven szerepet, eljátszottam hatvanat. Megtanultam háromszáz verset, elmondtam négyszázat, írtam harmincat, azok közül előadtam tizenkettőt.

Sorolhatnám jó hosszan, a kétezres szám sehol sem bukkanna elő. Valószínűleg semmi sincs, amit épp kétezerszer csináltam életemben. Ami azt jelenti, hogy személy szerint nekem ez a 2000 a világon semmit sem kellene, hogy jelentsen. Elvileg.

De gyakorlatilag mégis jelent valamit, aminthogy itt ebben a teremben mindannyiunknak jelent valamit. Sok emberrel beszéltem erről, de olyat senkitől sem hallottam, hogy azt tervezi: ma este korán lefekszik. A mai éjfélt, úgy tűnik, mindenki ébren akarja megvárni, mintha az emberek arra számítanának, hogy az a pillanat megváltoztat bennünket.

És úgy is lesz. Erre még a Steuer Gyula sem gondolt annak idején, de az éjfél pillanatában valamennyien, akik ma élünk a földön, egy csapásra átváltozunk. Múlt századi emberré válik mindenki. Legyen bár öreg, fiatal vagy akár ölbeli kisgyermek, ebből a szempontból mindegy: mindenkinek az előző, a XX. században vannak a gyökerei. A holnap születendők meg az utánuk következők kicsit idegenkedve, kicsit furcsálkodva, kicsit kíváncsian, kicsit szánakozva néznek majd ránk, mert az ő világukban nemigen találjuk a helyünket, és ez egyre erősödik majd, ahogy ők egyre többen lesznek, mi pedig, akik átéljük ezt a mai éjszakát, egyre kevesebben.

Múlt századiak leszünk, elavult tapasztalatokkal, elavult elvekkel, elavult értékrenddel. Még a tévedéseink is elavulnak egy idő után. Ahogy mi mosolygunk a romantika nagy ábrándján, úgy fognak "ők" mosolyogni a mi sorozatgyártású kultúránkon, műanyag javainkon, önmagunkkal folytatott iszapbirkózásunkon. Ha úgy lesz, ahogy remélem, akkor ez az egész trutymó, amire eleinte olyan büszkék voltunk, ez a huszadik századnak nevezett lidércnyomásos, ijesztő agyrém — Kurt Vonnegut szavaival — végre-valahára lezúdul a történelem klotyóján.

Látom az arcokon, hogy nem erre számítottak. Rosszallást vélek kiolvasni a pillantásukból. Ilyenkor, szilveszter este, ha kilép valaki a színpadra, és csokornyakkendő van rajta, akkor csupa derűs, vidám dolgot szokott összehordani — erre emlékeztet a tekintetük vádlón. A szemükből látom: még nem jöttek rá, hogy az elképzelhető legderűsebb dolgokat mondtam egész idő alatt.

E falak között ismerősen cseng kedves költőm, Fodor Ákos neve; az ő versével magyarázom el. Rövid.

A történet A történet zárt vonalú, s bármily tág — kör, akár az élet. Mitől függ: víg? vagy szomorú? hogy hol kezded, s meddig meséled.

Meséljük hát tovább a történetünket, ameddig mesélhetjük, mert komoly tanulságai vannak. Evégett Isten éltessen bennünket, múlt századiakat.

Kedves hölgyeim, tisztelt uraim — boldogabb új évet kívánok, mint amilyen lesz.